Folyóparti barátság

2011. január 07. - 3 hozzászólás

Rekkenő hőség tombol már napok óta. Időm engedné, de kedvem tiltakozik, hogy kimozduljak a perzselő nyári melegbe. Legalább valami okot adna kedvenc folyóm, hogy kimenjek horgászni. De nem, ügyesen elrejti az avatatlan, és mostanság, az avatott horgászok szemei elől is halait, a Sajó. Valami féle teóriagyártásba kezdek a halak étvágyával, a stagnáló légnyomással, és mindenfajta körülménnyel, hátha valahol találok egy kis reménységre adó okot.

Sajó part

Osztok–szorzok, minden lehetséges érvet felsorakoztatok az esetleges halfogás mellett, de minden pozitív gondolatot maga alá gyűr, a napok óta tartó haltalanság. Valahogy vonzóbb a szoba hűvöse, mint a Sajó part, izzasztó melege. Mégis befészkeli a horgászat gondolata magát a fejembe, mert gondolatomban látom a fák lombjai közt eltűnő napot, s átélem az alkonyattal járó remény perceit. Pakolás közben igyekszem nem gondolni semmire, csak arra, hogy minél előbb kint legyek…! Két fontos alappillére van mostanság a délutáni horgászatoknak, az egyik sok-sok ivóvíz, a másik a szúnyogriasztó spray. Röviden, mindkettő nélkül meghal az ember, ezért nagy hangsúlyt fektetek ezek meglétére! Autóm klíma mentes, így indulás előtt egy kötelező, alapos szellőztetéssel lehet csak „lakhatóvá „tenni…! Süt az autóba minden, amihez csak hozzáérek! A menetszél sem hozza meg a várva várt felüdülést. Nem is tudom, melyik szakaszra kellene mennem, csak egy lebeg a szemem előtt, minél előbb kiszállni ebből a forró katlanból! Autón kívül is tömény a hőség, de valamivel hamarabb találnak meg a felüdülést hozó kósza szellők, a töltésen gyalogolva…
Sehol senki… el is gondolkodok, értelmem megfelelő állapotáról, mert akinek van egy kis sütni valója, még az orrát sem dugja ki, vagy egy jó hideg sör társaságában mulatja az időt. Én, meg mint egy tengerészgyalogos, teljes menetfelszerelésben rúgom a töltés porát. Siránkozásom hamar alábbhagy, mert belegondolok, mi lenne, ha nem néhány doboz wobbler, gumihal jelentené a terhem, hanem mondjuk egy bojlis horgász utánfutónyi felszerelése! Ehhez képest, én csak „könnyűgyalogság” vagyok, szavam nem lehet…
Jó lenne fogni valami „bothajtogatós, orsót ciripeltető” halat! Nagyon ki vagyok éhezve, egy jó kis rávágásra, ami egyértelműen tudatja velem, hogy nem akármilyen hal jelentkezett megmérettetésre, és az ezt követő fárasztásra! Hiú ábránd ez, nem több, valójában egy kisebb domolykó érdeklődésének is örülnék…! Lekanyarodok a töltésről, az ártéren keresztül, kis ösvényen közelítem meg a Sajó partját. Mélyebb, szakadt part mellett verek ideiglenes tanyát. Terveim szerint, néhány dobás után, több állást is megnéznék, hátha valamelyik rejt némi élményt. De valójában erről szól a pergető horgászok élete, a vándorlásról. Vagy a parton kutyagolva, vagy csónakból ereszkedve. Számomra, mégis az a legizgalmasabb, a legélvezetesebb, mikor az elméleteimmel szinte „sarokba” szoríthatom a megfogni szándékozott halat…! Egy – egy kövezés mellett kifigyelt süllőt, vagy egy visszaforgó, burványló vizében meglapuló harcsát. És amikor sikerül, beigazolódnak a gondolataim, nincs is annál nagyobb öröm!

Akcióban

Most konkrétan egyetlen halat sem fenyegetnek az elméleteim, talán én vagyok a legnagyobb veszélyben, hőguta terén!
Szerelem pálcám, orsó, zsinór befűzése, s már a wobbleres dobozban turkál gondolatom, vajon melyiket kellene elsőként megúsztatni. „Mélyenszántó” gondolataimból, csörtető hang billent vissza a valóságba. Őszes hajú, barátságos arcú horgász toporog tétován mellettem. Nem tudja eldönteni, meg merje e kérdezni, hogy esetleg letelepedhet e. Elébe megyek kérdésének, és én ajánlom fel a horgászat lehetőségét.
- Nyugodtan jöjjön, én úgy is csak néhány dobás erejéig koptatom itt a partot.
- Köszönöm, mostanában ide szoktam jönni… Villantózik?
- Olyasmi. Wobblereket dobálok.
- Süllőre?
- Inkább harcsára dobálok, de innen a partról nem lehet szelektálni ugyebár, a süllő is odavág.
- Oda bizony! –mondja az öreg felbátorodva!
Van nekem is wobblerem!- s hosszasan kutuszgál a hátizsákjában.
Itt is vannak!- húz elő egy ütött-kopott műanyagdobozt, tucatnyi színes befőttes gumival átfogatva.
Mindig különös varázzsal bírnak a sokat látott, öreg horgászfelszerelések, csalik. Nagy érdeklődéssel várom, hogy ősz hajú kollégám felnyissa a bűvös dobozát! Sikerül kihámoznia a gumik fogságából, s nem hiába a várakozás, valóban, szinte békebeli körforgó villantók, támolygó kanalak kerülnek napvilágra. Meglepetésemre, egy két ismerős, kétrészes wobbler is előtűnik a kavalkádból. Kilenc, tizenegy centis sárga sínű wobblerek.
- Maga szerint jók ezek a fahalak?- néz rám kérdőn.
- Nálam ezek a kenyérkeresők, vagy legalább is benne vannak az első ötben. Tényleg nagyon jók, szürkületkor a víztetőhöz közel járnak, érdemes próbálkozni velük.
- Én csak akkor dobálok velük, ha a süllőkre rájön a hoppodáré, és partközelben locsognak. Akkor rendet lehet vágni köztük, ezekkel a fahalakkal….
- Már amikor locsognak, mostanában egyre kevesebb a locsogás, és a méret is igen megy össze…- sajnálkozom a szomorú tényen.
- Hát igen, pár éve jobban jöttek a süllők, meg nagyobbak is voltak. Talán más szakaszra költöztek, vagy kitudja…- töpreng el az idős sporttárs.
- Én a „kitudja” gondolatmenetet boncolgatnám, valahol ebben az irányba látom megbújva az igazságot. Számomra mindig prózaibb, kézzelfoghatóbb a valóság. Ha lehámozzuk eredménytelenségünkről a „varázsköröket, az agyafúrt elméleteket, akkor mindig oda lyukadunk ki, ahhoz az egy szóhoz, ami legjobban fáj a horgász szívnek, mégpedig, hogy nincs! Nincs süllő, nincs csuka, nincs harcsa, nincs ponty….stb. természetes vizeinkbe! És erről mi, horgászok is tehetünk!- kicsit magával ragad a téma, mert érzékenyen érint az emberi butaság, kapzsiság, amit a vízpartokon lehet tapasztalni. Röviden, mindenki visz mindent számolatlanul, nem gondolva a jövőre! Mikor pedig beköszönt a „hét szűk esztendő”, akkor meg megy az egymásra mutogatás, meg a vádaskodás! Persze azok a leghangosabbak, akiknek tele a fagyasztójuk, vagy ép a közeli vendéglős elsőszámú beszállítói…!
- Ez így igaz, még hogy a suhancok nem nézik, hogy mit fogtak, azt még csak-csak megemészti az ember, de a meglett, idősebb horgászok is gyakran, mindent gyűrnek a hátizsákba!

Csendélet

Ez így igaz…- hangzik el a végső következtetés.
Még nyár elején történt, hogy itt lejjebb két suhanc gilisztával szedte az apró, alig araszos harcsákat, meg süllőket. Fűzérre tették őket, nagy büszkén! Szóltam is nekik barátságosan, hogy ejnye-ejnye, nem szabad ilyet csinálni! Próbálkoztak, hogy ez törpeharcsa, meg sügér…! Aztán szépen elmagyaráztam nekik, hogy ez folyami harcsa, meg süllő, csak még kicsik…! Visszadobáltattam velük az apróságokat, nem volt őszinte a mosolyuk…! Búcsúzóul azért még elmagyaráztam, hogy legközelebb nem leszek ilyen bájos, erre készüljenek fel! Egy szűk hét sem telt el, megint kint vannak a fiúk, s nem vették észre, hogy lejöttem erre az állásra. Mondanom sem kell, megint nyakláncra valót gyűjtögettek! Átmentem, s köszönés gyanánt, az egyiknek megpaskoltam a nyakát! Csak úgy barátságosan! Nem valami teherbíróak a mai fiatalok, mert majdnem megcsókolta, a saját cipője orrát…! A másik már szó nélkül engedte vissza az apróságokat! Azóta előre köszönnek! – jót derülök az öreg történetén, talán egy–két korosabb „sporttársnál” is eredményre vezetne ez a fajta terápia.
- Maga milyen fahalakat használ? – kérdezi tőlem.
- Van itt minden fajta, csak győzzenek választani!- előveszem hátiszákomból a négydoboznyi wobbler készletet, meg a gumihalakat. Az öreg elszörnyülködik a műcsali kavalkádot látva.
- Te jó Isten! Ez egy kisebb vagyon! Igen drágán fogja maga azokat a süllőket, meg harcsákat!
- Hát, nem olcsó mulatság, az biztos! De én ezt szeretem, ezekkel kísérletezem, ép úgy, mint egy ponty horgász a különböző aromákkal…!
- Én a természetes csalikban hiszek inkább. Sneci, halszelet, meg ilyenek. Mint mondtam, csak ritkán dobálok ilyesféle műcsalikkal.
- Őszintén megvallva, nem mindig a legeredményesebb „műfaj” a pergetés, főleg, ha harcsáról beszélünk. Valahogy nem mindig fűlik a foguk a wobblerekhez. A süllő jobban eszi, de egy-egy harcsa becserkészése pergetve, azért verhetetlen élmény! Vagy legalább is nálam… Maga, bátyám szokott harcsára horgászni?
- Hát először is, mivel én vagyok az idősebb, azt mondom, tegeződjünk, egyébként meg Jánosnak hívnak. - s kezet nyújt idős horgásztársam. Illendően én is bemutatkozom, örülve, a váratlanul szerzett barátságnak.
Egyébként volt idő, mikor vonzottak a harcsák, de az asszony nem szereti, szerinte túl zsíros, meg az ízével sem tudott megbarátkozni. Süllőpárti, jobban szereti a száraz húsát. Én horgászhatok, ő meg azt eszik, amit szeret. Aztán jobb a békesség, ugye érted…
- Hogyne érteném, kompromisszum az élet…!- összemosolygunk, értve egymás gondolatát.
- Most már pecázni is kéne!- mondja János.
Mert lesz aztán otthon nemulass…!
- Bizony-bizony, húzzunk bele!- hagyom jóvá a gondolatmenetet.
János leszúrja ágasait, majd szereli fenekezős pálcáit. Egy spiccbotot is összeszerel, mire rég elfelejtett, mondhatnám, divatjamúlt csalit tesz: kenyérgyurmát! Gyermekkorom jut eszembe, mikor a Hejő –patak halait űztem zsebpecámmal, kenyérgyurmával a zsebembe. A múlt perceit újra élve, önkénytelenül is elmosolyodom, amit János észre is vesz.
- Ne nevess! Én a csontit, meg az ilyen színes kukacokat meg nem fogom!- na, ezen már hangosan nevetek!
- Gyerekkorom, meg apám jutott eszembe, ezen mosolyogtam…! Együtt jártunk horgászni, és mi is gyakran használtunk kenyérgyurma csalit.
Már nem jártok horgászni?- kérdezi János
- Már nem. – sajnos…
Majd másfél évtizede, hogy elment az öreg.
- Sajnálom. - mondja János
- Ez az élet rendje, csak nehéz elfogadni…
János a partszéltől nem messze, a megcsendesült vízbe dobál egy kis csalogatót az apró népnek, és elkezdi keresgélni, merre lehetnek a süllő ínyencségek, a snecik. Első úsztatásra szép, bő tenyeres dévér rugdal pecáján.
- Bezzeg, ha ilyeneket akarna fogni az ember, biztos csak sneci akadna horogra. – zsörtölődik János. Nemsokára azért tiszteletét teszi néhány apró küsz is, ami enyhíti horgásztársam zsörtölődős hangulatát. Egyik fenekezős pecáját rögvest hadüzembe is állítja, csúszó ólmos felszerelésén, majd nyolcvan centis előkén rugdal a tíz centiméter körüli sneci. A partszéltől nem messze, az etetése vonalába dobja a szereléket. Óvatosan ráfeszít, keresve a kontaktust a szerelés víz alatti részével.

Süci

Mikor megérzi az ólom súlyát, megáll a tekeréssel. Jókora ólmozott műanyag karikát kotor elő a hátizsákból, és beakasztja két gyűrű közzé. Az orsó felől annyi zsinórt ad, hogy a karika úgy ötven-hatvan centimétert lóg alá.
- Ha ezt kihúzza, akkor én is kihúzom… - mondja János, az orra alatt kuncogva…
Egyébként, ha mindenáron a nagybajuszút akarsz fogni Bálint, feljebb, innen olyan szűk kilométernyire van egy olyan állás, ami elég széles, és egy kisebb bedőlt fa, képez némi visszaforgót. Bent is akadós, vagy három helyen jól látható ágakon megakadt az uszadék. Na, azok között szokott puffogtatni a harcsa. De csak este tíz után kezd mozogni. Hogy azok e a harcsák, vagy sem, azt nem tudom, de itt olyan éjfél körül kezdenek rabolni, vagy inkább hajnali egy fele.
- Tudom melyik az a rész, nagyon sok szerelékmarasztaló ágbog van ott a víz alatt, nem is csoda, hogy ott érzik magukat biztonságba.
- Az van! A fene enné meg! Mikor legutóbb ott voltam, mert kell ott lenni süllőnek is, hát ahányat dobtam annyi szerelés! Akasztottam is egy jobb süllőt, de mire bevágtam, már csak két rúgást kaptam, aztán le is akasztotta magát valami megmozdíthatatlan akadóba. Ott is hagytam a helyet, éktelen dühömbe! Nem elég, hogy csak szerel, és szerel az ember folyamatosan, mire fogna végre valamit, hát az is leakasztja magát!
- Hallottál jobbat is rabolni János bátyám?
- Hmm…, mi a jobb? Mostanság, már itt a Sajón a kétjegyű harcsát megtapsolják, annak már híre van! De te harcsázol Bálint, te jobban vagy informálva ezen a téren.
- Sajnos, így van János, szívesen szegülnék ellen mondataidnak, de nem tudok én se látványos fogásokról, vagy beszámolóról, nagy harcsa jelenlétéről. Én is csak olyat fogok, mint amilyet a fenekezős horgászok, vagy a csempelyes halászok. A legnagyobb az éven alig volt nagyobb nyolcasnál, és abból is csak egy. Egy ötös, két négy és feles, egy hármas, meg kiló körüliből vagy négy. Szerintem most ilyen az állomány keresztmetszete, valahogy eltűntek a nagyobbak.
- És sikerült már jobb harcsát akasztanod itt?
- Akasztani sikerült, nem is egyet, de kivenni egyet sem. A jobbak, már amelyik megéli az ilyen méretet, nagyon dörzsölt! Annyira tudja, hogy kell lóvá tenni a horgászt, hogy az már művészet! Eleve olyan helyen tanyázik, amit nem lehet megközelíteni. Aztán olyan helyen vesz csak fel táplálékot, ahol elérhető közelségben tud valami masszív akadót. Viszonylag nyílt terepen csak apró harcsákat akasztgatok, nagyot sosem! Nem egyszer akasztottam jó, igen jó harcsát víz alatti erdő fölött, de közöm nem volt hozzájuk! Egyszerűen, mint egy mozdony! Határozott, komótos mozgással belefordultak az akadóba, és kész! Pedig kemény, százötven grammos pergető bottal, hatezres orsóval, harmincas fonottal horgászom ilyen helyen, de még esélyem sem volt! Talán ha az első pár nekifutását ki lehetne védeni, talán akkor… Tiszai horgászok ezt el se tudják képzelni, hogy itt mi művészet kivenni egy tíz-tizenöt kilós harit, ami a Tiszán rutinból, háttal állva tükörből kivesznek, az itt a Sajón, felejthetetlen élmény! Itt nincs olyan, hogy sétáltatom, meg fölé állok csónakkal, aztán pumpálgatom, meg húzatom a ladikot… Vagy feltépi az ember, vagy lehet inni rá a hidegvizet…!
De az elmúlt három évben még rabolni sem hallottam jobbat, nem hogy még akasztottam volna…! Bár van egy bokros rész, ott láttam már többször is fordulni egy szebbet, olyan huszonötösre, harmincasra saccolom. De annyira tudja, hogy hol kell mutogatnia magát, mert képtelenség oda dobni! Sehonnan nem lehet megdobni, pedig már annyit agyaltam rajta, hogy csuda! Minden pozícióból le is fotóztam, hátha otthon a monitor előtt megszáll az ihlet, de nem!
- Nem egyszerű dolog ez kérem! – fűzi hozzá János. Megelégeli az apróságok hajkurászását, főleg így, hogy csak minden ötödik-hatodik hala használható, mert igen tobzódnak a karikák, meg a dévérek. Beveti második fenekezőjét is, kicsit beljebb keresve a süllőket. Még igazgatja a második botját, mikor az elsőnek bevetett snecijére valami szemet vet! Egy erősebb rántás után remegteti szinte az egész botot! Harcsa lesz. Mondja halálos nyugodtsággal János. Nem nagy, az már vitte volna a botot is. Egyre erősebben rázza János pálcáját, amit egy rövid, de határozott bevágással jutalmaz kollégám. Meg is van, tényleg nem nagy, sőt… Jó, ha van nyolcvan deka. Tesztelem Jánost, nem szólok semmit, de a szemem sarkából figyelem, mit csinál a harcsakölyökkel. Óvatosan kiakasztja a szájából a hosszúszárú horgot, és meglepetésemre egy puszit nyomva az orrára, misem természetesebb mozdulattal, visszateszi a vízbe! Végleg tudatosul bennem, ez egy rendes ember, és rendes horgász! Az a fajta, ahonnan én is származtatom magam.
- Hát egy másfeles süllőnek jobban örültem volna…- osztja meg velem gondolatát János.
- Ha fogok egyet, neked adom, nehogy kikapjál az asszonytól!- viccelődök.
- Az bizony jó lenne, meg már meg is ennék, egy jó kis rántott süllőt!- s mint a mesében, meghallgattatik az imánk, mert valami ránehézkedik botomra, én csak úgy hívom, hogy „felmosórongykapás”, mert olyan, mintha egy rongy darab akadt volna a wobbleremre. Én úgy gondolom, hogy ez a típusú kapás akkor alakul ki, ha a húzott csalit, hátulról, utolérve kapja el a ragadozó, és mikor elkapta, egyszerűen lelassít. Míg ha oldalról, vagy még inkább szemből vág rá, akkor jelentkeznek azok a kézből kicsavarós, vehemens kapások. Rávágok, ez is meg van. Süllő csobog a víz tetején. Súlyra ugyan ott van, mint János harcsája, bőven kiló alatti. Társam mindenáron meríteni szeretné zsákmányom, de én tiltakozom. Nem sokat ért a felszólalásom, mert már tolja is süllőm alá a merítőt.
- Nem szoktad meríteni?
- Nem. Kézzel veszem ki, valahogy így szoktam meg. – nem beszélve a wobbler horgairól, amik beleakadnak a hálóba. Mint most is! Horgász tízperc következik, mire kiszabadítom csalim, a háló fogságából. Kérdőn nézek Jánosra, érdekli e halam. De legyint.
- ha neked se kell, dobd vissza, mert gyerek még az! Egyet értek, és óvatos mozdulattal visszaadom a folyónak.
- Jó lenne összeakadni valami emberesebb darabbal!- morfondírozik hangosan János.
- Én is ép ezen gondolkodtam, mikor kifele jöttem. Egy jó kis „eresztd el a hajam” már jó lenne! Ezeknek az apróknak is örülök, de azaz igazi, amikor nem mindig az történik, amit mi akarunk! Mikor húz-húz, ketyeg az orsó, és csak reménykedünk, hogy sikerül megfordítani…!
János botja, ami beljebb, a sodráshoz közelebb lett dobva, nagyot rándul, és az ólmozott karika is felragad a bothoz! De nem tart tovább az egész, egy másodpercnél. Mire János keze megragadja a botot, már a karika a földön, a zsinór ernyedten lóg a levegőben. Gyorsan utána teker, hátha csak a part fele indult el a hal. De csak az üres horog árválkodik az előke végén.
- Balin volt, azok ilyen gyorsak, csak ritkán sikerül megcsípni egyet-egyet! Ezt most konkrétan nem sikerült… - Talán csak a nehezen összefogott snecit sajnálja János, nem a villámgyorsaságú balint. Újra csalizza horgát, és visszadobja szerelékét, a kapás helyszínére.
Észre sem vettük, hogy már teljesen ránk sötétedett, a kapásjelzőkre zöld világító patron kerül, amik apró remegéssel tudatják, hogy a snecik erejük teljében mozognak odalent!
- Rohan az idő…!- jegyzem meg csak úgy Jánosnak! Értve ezt a mai délutánra, vagy akár az egész életre.
- Minél öregebb az ember, annál gyorsabban szalad az idő! A napok, a hetek, a hónapok csak úgy rohannak, mintha kergetné őket valaki. Itt van a mai délután is, nem rég jöttem ki, a nagy melegbe, és már csillagos az ég…!
- Meddig maradjunk János?
- Tíz múlt, én éjfél után szedelőzködök.
- Én se maradok tovább, nem, azaz élmény dús most a víz.
Nem is akad semmi említésre méltó, csomagolunk is Jánossal. A töltésen ballagva abban egyezünk meg, hogy az akadós pályát fogjuk vallatni a jövőben, kockáztatva szerelésünket.
Én, legközelebb csak egy jó másfél hét múlva tudtam kimenni a vízre, az akadós helyre mentem, titkon remélve, hogy János is most kap kedvet egy kis pecára. Bár erre, az őszintét megvallva, semmi realitást nem láttam.
Délután hat múlt, és sehol senki a környéken, ez jó jel, legalább nem zavar senki.

Út a végtelenbe

Felszerelem botom, de nem dobálok, inkább várok, hátha mutatkozik valami jel. De csak lustán, álmosan bukdácsol a víz, végeláthatatlan célja felé. Töréseket, megbicsaklásokat keresek a víz tükrén, mert az odalent akadót jelent. Kisebb örvények, törések vannak tucatjával. Biztos vagyok benne, hogy ma se viszek haza annyi wobblert, mint amennyit kihoztam…! Úgy döntök, még világosban letapogatom a pályát, hogy milyen süllyedésű wobblereket használhatok este. Hamar el kezd akadni, egy két kósza gallyat ki is húzok. De meg van a használható wobblerek listája. Nyolc centiméteres kedvenc fahalammal kutatom a késődélutáni órákban a folyó vizét, mikor apró ütés után, valami bukfencezik a víz tetején! Még világosban, apró, araszosnál alig nagyobb harcsa próbál megszabadulni kéretlen pórázától. A kis mohó! Hátha az éj leple alatt a nagyobbak is mocorgóra fogják! Teljesen felvillanyozódva vallatom tovább a folyót! Az álláshoz vezető kis ösvényen óvatos lépteket vélek hallani! János alakja bontakozik ki az ösvény végén. Nem lehetne eldönteni, hogy ki lepődik meg jobban! Nagy örömmel üdvözöljük egymást, és az elmúlt időt taglaljuk. Engem munkám, míg Jánost valamilyen vírusos betegség tartotta távol a víztől. Egyikünk sem volt kint utolsó találkozásunk óta. És most megint együtt! Szerintem nincsenek véletlenek!
János, kutatva nézi a vizet, vajon hol akadhat kevésbé!
- Ha javasolhatom, talán a bedőlt fa limányos vizében nem akad annyira. Vagy legalább is a wobblereim nem akadtak, bár nem néztem át egészen a fenékig. – Bólint János, és a limányos víznél szúrja le ágasait. Szerelés, és etetés az aprónépnek.
Fogtam egy harcsát! – büszkélkedek Jánosnak.
- No, aztán hol pányváztad ki, csak azért kérdezem, nehogy beleakadjak fárasztás közben!- érzem a viccelődést János hangjába.
- Otthon maradt a kötél, aztán kénytelen voltam visszaengedni!
- Kicsi volt?
- Az, alig nagyobb az araszomnál.
- Legalább tudni, hogy van utánpótlás, mert ez saját ívás!
- Jó lenne, ha minél több maradna meg belőlük! Akkor mindenki jól járna. Több lenne a szaporodásra képes példány, és aki haza szeretne vinni belőlük, akkor nagyobbakat vihetne, nem ilyen araszosakat. De sokan nem bírják kivárni, hogy megnőjenek…!
János bólogat, közben megfogja az első snecit, amit rögvest küld is be fenekező felszerelésén. Nagy nehezen fog még hármat, aztán megelégeli a kapástalanságot.
- Ezek az aprók sem akarnak enni, pedig néha meg egymást ölik a kenyérért.
- Ha javasolhatom János, egy rövid időre tegyél be egy kishalast az etetésed helyére. Megfigyeltem, hogy a csalihalak eltűnését gyakran a ragadozók jelenléte okozza. Szerintem egy próbát megér.
- Jó gondolat, próba szerencse!- azzal a második fenekezőst, az etetés közepébe lendítette János. Szokásos karikák, és a szokásos várakozás.
Határozottan szürkül, már a nap is rég eltűnt a szemközti táj mögött. A túlpart vonalai is kezdenek összemosódni. János egyik karikája nagyot koppan a boton, majd meg-megreccsen orsóján a fék! Barátom keményen tartja a halat, igyekezve távol tartani, mindenfajta akadótól. Vehemens robajjal töri szét, a víz felszínét a termetes süllő! Jól akadt a horog, nem tudja kirázni.
- Segítesz kivenni Bálint?
- Természetesen!
- Tudom, hogy te kézzel szoktad, de merítenéd, ha kérhetem?
- Persze János, ez a te halad!- fut még néhány kört a süllő, aztán elkészül az erejével. Felfekszik a víz tetejére nem maradt egy csepp ereje sem. Megmerítem, a közel négyes süllőt.
- Lesz mit enni az asszonynak, meg végre te is ehetsz egy kis rántott süllőt!
- Ezt elviszem, a jövő héten jönnek le a fiamék, a kis unokámmal, majd akkor megcsináljuk!
- Melyikre jött János?
- Az etetésen lévőre! Jó tanács volt, meg is jegyzem! De köszönöm…!
- Te fogtad János, nincs mit köszönnöd. – zsákmányát pányvára teszi, s horgászhelyünktől arrébb engedi vízbe.
Kapástalanságomat csali cserével próbálom tovaűzni. Kétrészes, tizenegy centis wobblert teszek fel, talán az intenzív mozgása kapásra ingerli az odalent lakókat. Azon meditálok, hogy általában nem tartanak jó „kabalának”, de János most rácáfolt erre a hiedelemre! Társaságomba, gyönyörű süllőt sikerült fognia!
Megáll az orsó karja a kezembe, majd vízig csapódik pálcám spicce! A semmiből jött kapásra, riadtan próbálok ráemelni, de csak az orsóm visít fájdalmasan! Próbálok ráfogni az orsó dobjára, amire éktelen rúgásokat kapok zsinóromra válaszként. János is már mellettem toporog, izgul, szeretné, hogy én is fogjak! Talán sikerült az első rohamát visszaverni, talán van egy kis esélyem! Harcsa az biztos, és nem a nyolc- tíz kilós kategóriából! Annyira keményen tartom, amennyire csak lehet, semmi kompromisszum, csak kifele vezet az út, sehova máshova! Emelem, de csak a botom „nyúlik”! Aztán, mintha mégis engedne, vagy felfele jönne, mint egy tengeralattjáró! Legalább is ilyen érzésem van! János lámpája után matat a hátizsákjába, talán érzi, ebből lehet még valami. Én is reménykedem, talán most megtörik a jég, s megadatik, hogy egy szebb harcsát foghassak a Sajón.
- Világítsak Bálint?
- Csak a végén, ha egyáltalán eljutunk odáig János bátyám!
- Jó-jó, csak nehogy miattam legyen baj…! Szerintem jól akadt a horog, már elment volna, ha nem így lenne!
- Én az akadóktól félek, még nagyon messze érzem a végét…! Nem is értem, eddig miért nem ment bele valamelyikbe!- hisz oda megy, ahova ő akar, én szinte csak statisztálok mellette! Jó érzés, de nyílt terepen, valahogy még boldogabb lennék!
Tőlem, mint egy harminc méterre fordul egyet, farkával nagyot csapva a vízre! Teljesen ő az úr, ellentmondást nem tűrő módon húzza le zsinórom! Néhány méter után zsinórom olyan hangot ad ki, mint egy rosszul hangolt nagybőgő! Meghűl ereimben a vér, ez ismerős hang! Valami víz alatti ágbogon reszelődik a zsinórom!
Próbálok ismét ráfogni az orsóm dobjára, hogy eltérítsem, vagy megfordulásra kényszerítsem harcsám! János is önkénytelenül felszisszen mellettem!
- Ettől féltem…- megáll a zsinórom, nincs húzás, nincs semmi életjel! A hideg futkos a hátamon! Nem ok nélkül! Hibátlanul kivitelezett menekülési terv! Elkeseredve próbálok életjelet kicsalni a mélyből, de nem kapok választ! Valami élettelen „megmozdíthatatlan” tartja fogságban a wobblerem! Még mielőtt beszakítanám, leteszem a botom, és nagyot húzok vizes flakonomból. Teljesen kiszáradt a szám! János nagyot sóhajtva fordul hozzám.
- Nagy dög volt! Nem is tudom, hogy lehetett volna ezt kivenni! Minden rendben volt, nem a szereléssel volt a probléma, és te is keményen bántál vele!
- Akkor?- kérdezem Jánost.
- Egyszerűen, partról, ekkora halat nem lehet kivenni úgy, hogy a víz alatt egy egész erdő van elsüllyedve! Ha mind ez szárazon lenne, több családnyi vaddisznó élhetne háborítatlanul ekkora dzsumbujba! Keserű hangulatomba, azért mosolyt csal arcomra, hasonlatával János.
- Hát igen ezt magyaráztam, hogy oda nem megy ki, ahol veszély esetén nem tud hova elbújni! Ahol meg el tud bújni, ott meg nem lehet kivenni! Ördögi kőr!
- Az, de legalább van min töprengeni! Meg ettől lesz értékes, ha majd egyszer megfejted a titkot Bálint. Mert az majd másnak nem adatik meg! Sokaknak még ennyi sem, hogy percekig viaskodhat egy ekkora döggel! Nézd a jó oldalát…!
- Most elég nehéz, a dolgok jó oldalát nézni, ilyen vert helyzetben, de biztos igazad van János bátyám!- lassan összeszedem magam, kesztyűt húzok, és némi üggyel-bajjal beszakítom wobblerem. Nincs kedvem új wobblert felrakni, inkább összecsomagolom felszerelésem, és János mellé kuporodok nézni a fenekezők jelzőit.
- Igazán kijöhetett volna! Néhány sztár fotó után úgy is visszaengedtem volna! Ekkora halat nem szabad megtartani! Meg minek is!
- Tudom Bálint, de ez van…- még egy ideig elemezgettük az eseményeket, aztán János is csomagolóra fogta a dolgot. Kiballagtunk a töltésen a főútig, aztán elbúcsúztunk. Egyikünkben sem merült fel, hogy elkérje a másikunk címét, vagy telefonszámát! Valahogy biztosak voltunk benne, hogy találkozunk még a Sajó partján! Úgy tűnt rokonlelkek vagyunk, így nem egy telefonszám az, ami összeköt, hanem a HORGÁSZAT, a halak, a természet szeretete!

Tisztelettel: Mádli Bálint