Minden jó, ha a vége jó

2010. július 19. - 5 hozzászólás

Hétfő reggel öt óra harminc. Csörög az ébresztő, személyes sértésnek veszem hangját, ki is kapcsolom, de ami muszáj, az muszáj. Kezdődik a heti „robot”, főnököm pedig nem díjazza a pontatlanságot, illetve épp ez a probléma, hogy díjazza. Kapkodok, hogy hozzam az időt, meg is lesz az eredménye, tárcám otthon marad, az összes igazolványommal együtt, ami oda vissza plusz öt kilométert jelent. Kések. Főnököm ráncolja homlokát, de megúszom egy ejnye- bejnyével. Munkámra is ráteszi bélyegét a reggeli kapkodás, semmi nem akar az eredeti kerékvágásban haladni. Nagyon várom a munkaidő végét, hátha megszakad a rossz széria.

Miskolci fenékgát

Munka után egy kis munka, fő állás után, vállalkozásomban kéne érdemlegeset felmutatni. Indítom autóm, mikor megszólal a telefonom. Rosszat sejtek (ami aznap nem is volt meglepő). És igen! A megrendelő kért halasztást, az aznapra megbeszélt munkálatokra. Ilyen nincs! Jókora lehet sorsom kereke, mert igen nehezen akar átfordulni a jó irányba. Talán ha óvatosan hazavezetek, és gyorsan lefekszek aludni, akkor megkímélhetem magam a további kellemetlenségektől. Ez délután fél háromkor, még a jelen helyzetben is elég extrémnek hat. Hazaérve, hírtelen támadt szabadidőm értelmet kap, mikor rápillantok horgászfelszerelésemre. Az egész felszerelésem egy nagy műanyag szerszámosládában van, amit tiszai csónakos horgászataimra rendszeresítettem, ebben nem ázik a felszerelés, ha az égiek úgy gondolják. Ennyi holmi a Sajóra több mint fölösleges, ezért gyors szelektálás, és már kész is a „Sajószet”. Kisméretű hátizsákba kerül két doboz Rapala, kétrészesek, SSR-ek, mélyretörők, sokfajta színkombinációban, és egy dobozban vegyesen Rebel, Abu, Storm, Heddon, Big-S…stb, bevált darabjai sorakoznak. Egy kisebb műanyag dobozban, tartalék horgok, kapcsok, és egyéb kütyük. Még bekerül a hátizsákba horogszabadító fogó, egy balkezes munkáskesztyű, ha így novemberben véletlenül harcsával akadnék össze, és még legalább tucatnyi apróságot pakolok jobbra-balra, hogy hol lenne a legpraktikusabb helyük.
Közben megérkeznek a gyerekek az iskolából, s érezhetően kezd összeomlani pakolásom menetrendje. A nagy nyüzsgés közepette, a HOL kérdésen próbálok agyalni.

Akadók közt

Talán Ónodhoz kellene kinézni, augusztus végén egy szép süllővel lepett meg ez a szakasz, hátha most is a kegyeltek soraiba vesz a folyó. Ám legyen, hagyom jóvá gondolatom. Mindent indulásra késznek ítélek, már csak Páromnak kell hazaérni a munkából, mert még a gyerekeket nem lehet magukra hagyni. Persze Ő sem úgy jön el munkahelyéről, ahogy szeretett volna, plusz még egy bevásárlás ideje is tovább rövidíti horgászatom idejét. Igyekszem behozni a lemaradást, ez sem marad büntetlenül, alaposan elnézek egy besorolást, és máris ellenkező irányba haladok, mint amerre kellene haladnom! Istenem, ilyen nincs! Nagy nehezen visszafordulok, s egyenesen beletorkolok Miskolc belvárosának csúcsforgalmába. Dugó – dugó - dugó! Egyesben araszolgatok, de azt is csak óvatosan. Talán haza kellene menni, vagy el sem kellett volna indulni! Dühöngök, fortyogok magamban. Lassan szürkülni kezd, és én még mindig a dugóban araszolgatok, nagyon nyögvenyelősen halad ez a nap, és még hol a vége!
Úticélomat el is feledhetem, hisz mire kiérnék Ónodhoz, lassan jöhetnék is haza. De akkor hova? Pár héttel ezelőtt jártam a miskolci fenékgátnál, dobáltam is egy keveset, de inkább fotóztam az ígéretesebb szakaszokat, állásokat, és próbáltam információt begyűjteni, a nem kevés ott horgászók hadától. Mire lekanyarodok a gáthoz vezető útra, már sötétedik erősen. Apró pöttyök jelennek meg a szélvédőn, már csak ez hiányzott, esik! A maradék kedvem is tovaröppen, és igencsak haza kívánkozok. A gát mellett állítom le autóm, gyors szerelés, illetve csak szerelnék, mert a szerelékes dobozom az asztalon maradt a nagy sietségben. Se kapocs, se pillanatragasztó, se tű, amivel varrhatnám a fonott zsinórt, marad a Rapala csomó. Egy SSR-9 est bogarászok elő dobozomból, amin egy kapocs fityeg! Végre egy kis szerencse! Végleg besötétedett, szükség lesz már a lejutáshoz is a fejlámpámra, amit hosszas keresés után sem találom meg a hátizsákban. Szerencsére rábukkanok a mellényem egyik zsebében, de ez csak fél siker, mert igaz kezemben tartom az otthon felejtettnek vélt lámpámat, de lemerültek a benne lévő akkumulátorok. Lámpa terén ott vagyok, ahol a part szakad, vagy talán egy lépéssel előrébb. Nagy sóhajtozva elindulok lefelé a víz irányába, minden lépésemet százszor átgondolva a meredek, vizes kövezésen. Ha kimegy a bokám, az egy dolog, ha berúgok egy követ, és elriasztom a halakat, az is egy dolog, de ha dobok egy hátast, és törik a cucc, az már bizony- bizony elérhető közelségbe hozna egy jó kis agyvérzést, vagy infarktust.

J11SFC

Ez kimarad, nem is értem, épségben lejutok a kiszemelt állásra. Ellenőrzöm felszerelésem, és végre úsztathatom kedvenc fahalacskáimat. Rajtam kívül ennek nem örül senki, úgy tűnik a halak is elköltöztek. Az SSR-9 est, egy mélyretörő DT-7esre (Dives - to) cserélem, hátha a mélység tartja fogva halaim. Néhány dobás után ez az álmom is szertefoszlik. Kémlelem a vizet, hátha mond valami okosat, vagy csak megerősít abban a gondolatmenetben, hogy ma nem kellett volna kijönni. Tekerek - tekerek, figyelek, fürkészek, tán még a saját szememnek sem hiszek, mikor a parttól öt-hat méterre, alig láthatóan néhány apróság spriccel szét, kiugorva a vízből! Ezeket valami megriasztotta, s már lendítem is csalimat az események irányába. Bőven túldobok a rabláson, nehogy riadalmat keltsek csalimmal. A vízre érkezés előtt ráfogok az orsó dobjára, így teljesen hangtalanul fog vizet Rapalám. Óvatosan, nagyon lassan kezdem bevontatni a mélyretörő wobblert, még a botomon is emelek, próbálom minél magasabb vízoszlopba járattatni csalim. Kiér a”DT” támadás nélkül. Valamiért nem jó ez így, és gyors csere mellett döntök.
A mélyretörőt, egy J-11esre cserélem, ez egészen magasan jár, és a jelen esetben ennek a csalinak szavazok bizalmat, némi hezitálás után. Még jó, hogy csalit mindig lámpafény nélkül, kitapogatva cserélek, így most a kényszerű sötétség nem okoz problémát. Lendítem a citromsárga kétrészest, most is bőven túldobva a spriccelés helyétől. Kivárok néhány másodpercet, majd óvatosan elkezdem bevontatni a wobblert. Minden apró rezdülésében benne érzem azt a pillanatot, amiért mi pergető horgászok oly hihetetlen kitartással dobálunk át napokat, éjszakákat. A rávágás, a kapás pillanata az, amire áhítozik a magamfajta horgász. Most is ezt várom, de iszonyatosan. A csalim a rablás helyéhez ér mikor egy elementáris, koppanós rávágás formájában válik valóssággá, a remélt álom. Kétségem sincs a felől, hogy süllővel van dolgom.

Íme ő

Hogy nem az apraja közül való, azt már a vehemens kapása is elárulta, és húzása is igencsak tekintélyparancsoló. Nem akadós apálya, nyugodtan sétáltatom halam, nem szeretnék bármit is elkapkodni, vagy elrontani, ami a mai napon nem is lenne olyan elképzelhetetlen. Néha burványt vet a felszínen halam, fáradni vélem, de igen ragaszkodik szabadságához, nehezen tűri a rövidülő gyeplőt. Előttem, kavarog, néha már fel is fekszik, megcsillan teste a víz tetején. Na most kellene a lámpa, de nagyon! Hogy veszem ki? Ha nem nyelte a wobblert, akkor a szabadon lévő hármashorog komoly veszélyt jelent kiemelésnél, hát még így sötétben. A halamnak csak a kontúrját látom, megbökdösöm, hátha van titkos erőtartaléka, mint a harcsának, de nem mozdul noszogatásomra. Na, próba szerencse, lesz, ami lesz! Óvatosan, de határozottan ráfogok a tarkójára, másik kezemmel a farok részt szorítom, hogy ne tudjon vergődni. Sikerült, kint van! Már csak valahogy, fel kéne jutni a töltésen. Két lehetőség jut eszembe, az első, hogy itt lent a sötétben kioperálom halamból a hármashorgot, és úgy viszem fel, vagy hónom alatt a pecával, kezemben a hallal, a süllő szájában pedig a fityegős hármashoroggal. Nem egyszerű a döntés, az utóbbit választom. Félek a hármashorgtól, talán jobb lesz az autó lámpájánál kiszedni. Lépésről lépésre haladok, mintha a Mount Everestet szeretném meghódítani. Mikor felérek, megkönnyebbülök egy kicsit, s halam súlyát latolgatom. Mintha nagyobb lenne mint az ónodi, az 6,40-es volt, ez talán van hetes is, de majd a mérleg eldönti dilemmámat. Épp letenném halam, mikor éktelen vergődésben tör ki süllőm, és ebben a pillanatban égető fájdalom hasít bal kezem mutató ujjába! A halat igyekszem leszorítani, kézzel-lábbal, úgy ahogy sikerül is. Kiveszem a horgot süllőmből, s az autóm lámpájánál nézem az ujjamból meredező hármashorgot. 1/0 owner, egészen a horog öbléig belefúródott az ujjbegyembe. Tiszta horror az egész kezem, gyors döntést hozok a nem túl sok lehetőség közül. Elő a horogszabadító fogóval, fog összeszorít, miközben rám szakadni vélem a világ összes fájdalmát, mire kicincálom ujjamból a horgot. Gyorsan összevérezek négy zsebkendőt, mire csitulni látszik a vérzés. Ásványvízzel lemosom sajgó ujjam, bekötöm, tessék- lássék módon.

Süllő és a legyőzője

Szó mi szó, rendesen beleizzadtam a műtétbe! Egy biztos, hiába is könyörögne bár ki, Rambo szerepét nem vállalnám semmi pénzért! Megpihenek, sűrűn kortyolok az ásványvízből, ismét átkötöm lüktető, sajgó ujjam, már alig vérzik. Előbogarászom a fotós cuccot, bár egyetlen porcikám sem kívánja, hogy most kattingassak, de ennek a napnak az egyetlen pozitívumát, muszáj megörökíteni. Végül, hogy kielégítsem kíváncsiságomat, megmérem süllőmet, meglepődök alig tévedtem a saccolással, 7,1 kg-nál állapodik meg mérlegem.

Hazafele végiggondolom az egész napom, s próbálok valami hihetetlen nagy bölcsességet kitalálni, de csak az jut eszembe, hogy igen fáradt vagyok, eszméletlenül sajog a kezem, és fogtam egy gyönyörű süllőt, amiért igencsak megdolgoztam!

Mádli Bálint