Vertikális valóság

2010. március 08. - 9 hozzászólás

A nap éppen felbukkan a látóhatár szélén. Olyan vékony még a fénye, mint gyermek koromban, a Balatoni SZOT üdülőben a reggelinél a teavaj a kenyéren. Finoman bontogatja szárnyát a velem szemben lévő kőszóráson a szürke gém is. Repedtfazék hangját hallatja amint a közelébe érek. Méltatlankodik, hogy megzavarom a reggeli elfogyasztása közben. Mindig elcsodálkozom, hogy egy ilyen szép kecses madárnak hogy lehet ilyen fránya hangja?

Lipless bait a kövön

Kis csónakom lassan siklik a rugany végéhez. Üres már a kővég, amint bejöttek a hideg idők, nem járnak már az úri népek horgászni, pláne nem egy szürke hétköznap ily kora reggeli órájában. Komótosan rakom össze a pergető cuccot, nem szeretek kapkodni. A víztükör sima és rezzenéstelen. A kő végén az elvágó vízben próbálkozom elsőként. Karcsú, kecses Rigge Minnow az első úszóbajnokom. Finoman kipöccintem, majd picit úsztatom a sodrással. Amint a kívánt helyre ér már indítom is. A halak mondakörében legendásnak számító szélhajtó küsz vezéreket megszégyenítő mozgást produkál az én wobblerem. Már több mint negyedórája gyönyörködöm a csalim mozgásában, de sajnos nincs érdeklődő. Egyszer minden elfogy, állapítom meg szomorúan. Mi fizetjük meg az árát a mások által mértéktelenül elhordott, ellopott halaknak. Műcsalit kéne váltani, motyogom magam elé a reggeli párában. Azért dobok még vele párat, hátha megszán a titokzatos folyó. Lassan húzom be, majd egy hirtelen mozdulattal indítom őkelmét, amikor egy ezüst villanást érzékelek a Rigge mögött. Már érzem is a botomon a gyors erőteljes kapást. A kis Daiwa fékje megnyekken amikor elrohan a balinom a Duna közepe felé. Ebbe az irányban nem szoktatok menni, koma. Mire végére érek a gondolatsoromnak, már el is lazul a zsineg. Leakad az őn. Semmi baj, legalább kicsit felpezsdült a vérem.

Rigge Minnow

Dobálózom még vagy félórát, sajnos eredménytelenül. Horgony fel, indulok a közelben lévő vastag bedőlt fa mellé. Itt már nem jó a karcsú minnow, eljött a vertikális csali ideje. A vízbedőlt égimeszelőnek már nincsenek oldalágai, csak a vaskos törzse dacol még az idővel. A meder felé eső vége fölé állok és lelógatom a vertikális Excalibur wobbimat. Leengedem a fenékre és hirtelen mozdulattal indítom is magam felé, majd újra hagyom. hadd hulljon alá a mélybe. A vaskos fa mindkét oldala mentén próbálkozom. Kicsit közelebb dobok a part felé és már a második emelésre olyan rúgás a válasz, hogy a vállamban érzem a kapást. Erőteljesen bevágok, majd pumpálnám is el a fa közeléből a halam, de nem nagyon akaródzik neki közelebb jönni. Inkább menne a rejteket adó fa takarása alá. A huzavona nem tart sokáig, úgy megtép a halam, mintha nagyanyám varrócérnájával horgásznék és nem pedig egy erős fonottal. Bambán bámulom az előttem a fityegő üres zsinór végét. Csak remélni tudom, hogy nem nyelte mélyre a halam és túléli tüskés támadóját. Ez nem az én napom, az már tuti.

Vertikális haresz

Gyorsan kötök egy új vertikális wobbit és kezdem előröl a táncot. Az egyik emelésembe megint benyúl valaki. Résen vagyok és villámgyorsan bevágok. Megvan, konstatálom a helyzetet. Apró rúgások sorozatából már tudom, hogy süllő az illető. Nem tart sokáig a harc, a közel két és fél kilós süci hamar megadja magát. Nem nagy harcosok, viszont bitang falánk ragadozók. Sajnos mélyre nyeli a műcsalit és csúnyán vérzik is a kopoltyúlemeze. Erőteljes mozdulattal és szomorúan csapom fejbe. Szinte sosem viszek el halat, az utóbbi pár évben csupán karácsony tájékán szokásom egy szebb süllőt haza vinni, az ünnep viszont messze van még, ezért úgy döntök, odaadom a közelben horgászó nyugdíjas Imre bácsinak a halat. Nagyon örül az öreg a süllőnek. Rám akarja tukmálni a kerítésszaggató pálinkáját hálája jeléül. Udvariasan visszautasítom és lassan elindulok a kikötő felé. A kikötőben Tibor várja híreket. Elmesélem neki a két meglépett halat és a megfogott süllőt. Kérésére megmutatom a vertikális csalikat. Nagyokat nézz, mivel nem használja, mi több nem is ismeri ezeket a „kütyüket”. Elmagyarázom neki, mi is ez a nem minden napi horgász eszköz valójában.

Dunai csendélet

Amerikában az egyik legkedveltebb Hardbait-ek közé sorolnák, ha valaki venné a fáradságot és készítene ilyen kimutatást. Fogóssága az egyszerűségében rejlik. Angol nyelvterületeken Lipless Bait néven szokták nevezni. Test felépítését tekintve lapos keskeny keresztmetszetű wobbi. A legtöbb esetben rombusz alakú és néhány különleges modellnél kissé elnyújtott, csepp alakú a formája. A feje többnyire szélesebb és lapított. Húzás közben olyan a mozgása mint egy leszeget fejű foxi. Szemeit a lefelé mereszti és határozottan halad a megfelelő irányban. A hátán lévő karikába akasztjuk a kapcsunkat és úgy húzzuk magunk felé. Gyakorlatilag a vízoszlop teljes magasságát végig tudjuk vele horgászni. Főleg a mederfenéken lapuló halak ellen kiváló fegyver. Én úgy használom a legtöbb esetben, hogy koppanásig engedem, és onnan emelgetem felfelé. Nagyon jó és hatásos módszer, ha hirtelen indítom, és utána hagyom vissza esni a talajra.

Eredj utadra

Balinok azt szeretik, amikor húsz centiméterrel a víztető alatt tekerem gyorsan.Ilyenkor a bot spiccét magasra tartom, és nem engedem süllyedni a csalit. Nagyon jól rázza magát és villódzik az oldala. Olyan „visítós” kapásaim vannak ilyenkor, hogy a botom beleremeg.

Nagyon jól dobható mivel nincs terelőlapkája és általában a súlyuk is elég megfelelő ahhoz, hogy akár hatvan méteres dobásokat is tudjunk vele produkálni. Igazából azonban csónakból érjük el vele azt az optimális mozgást, amiért valójában kitalálták. A vízszintesen tartott botunkkal függőlegesen, - kilencven fokos szöget zárnak be a spicc és a zsinór- engedjük le a nehéz wobblert, majd finom, esetleg hirtelen mozdulattal emelgetjük, közben csorog a csónak és mi mindvégig a fenék közelében, a medertörésen tudjuk vezetni a felkínált műcsalit. Gyakorta szoktam alkalmazni még azt a módszert, amikor a tuskók és bedőlt fák fölé állok, és lassan tapogatom a végig a tartások széleit, ahogy amerikai barátom mondaná Beat Around the Bush azaz, üsd körbe a bokrot! Magát a tartást nem tudom, mert ha sok az ág, akkor minduntalan elakadnék, és hamar elkopna a készlet. Azonban a vastagabb ágakba csak akkor tudok be akadni, amikor emelek, de a csalim, mivel nehéz és belazítom a madzagot és a súlyánál fogva, úgymond leesik vissza fenékre. Magyarul kiakad a fából és lezuhan a meder fenékre. Nagyon jól alkalmazható tavakon is! A folyókon még az is mellette szól, hogy árral szemben is gond nélkül lehet húzni. Picit ilyenkor szétjátssza magát, de ha megemelem a botom spiccét, és lassabban tekerem, akkor már korrigálni is tudom a táncát. Blázy Tomi Tiszaroffon a Rapala versenyen, vertikális wobblerrel fogta a harcsáját, amely a forduló legnagyobb hala díját el is hódította. Ha az eredményességét firtatjuk, akkor a saját tapasztalataimat félre téve, mindig egy horgász cimborám fogásaival hozakodom elő. Jani barátom az idei évben szeretett bele ezekbe a hatékony vertikális műhalakba.

Jani és a csuka

A szerelem még tavasszal kezdődött, amikor szinte nem volt hajlandó a csuka mást enni a holt-ágakban csak a vertikális wobblert. Májusban a süllők teljesen lekoppintották az áprilisi csukák ízlését. Senki nem fogott, még szelettel sem! Janinak rágták a Lipless Bait-et. Balinok szinték habzsolták a nyár derekán, a tetőn és vízközt húzott fürge kis táncost. Az év végére Jánosunk feltette az i-re azt a bizonyos pontot, amikor az Amerikából kapott ajándék wobblerrel októberben fél óra alatt emelgetve fogott három szép csukát. A legkisebb három kiló körül mozgott, a legnagyobb, amely élete hala is lett egyből 11,95kg mutatott a mérlegen. A fényképezés után még mindig remegett a térde. Szerintem piros betűs ünnepként véste bele a bejárati ajtón függő naptárába ezt az meseszép októberi napot. Megérdemelte ezeket a halakat, mert volt bátorsága újítani és szakítani a hagyományos wobblerekkel. Sokszor ismétlem önmagam, amikor azt mondom, hogy érdemes újítani, kísérletezni. Jani szerintem a következő évben is vertikális csalikat fogja erőltetni és már most biztos, vagyok benne, nem eredménytelenül teszi mindezt.