Egy magyar Arthúr király udvarában

2010. január 26. - 0 hozzászólás

Régi álmom vált valóra, amikor 1994 őszén végre eljutottam vágyaim országába, Angliába. Az „átkos” rendszerben erre nem nagyon volt lehetősége a magamfajta prolinak. A rendszerváltás után azonban megnyíltak a határok. Meghívást kaptam Christchurchbe, amely Tatabánya testvérvárosa. Az ifjúsági és közösségi életben való tevékenységem jutalma ez a 10 napos brit túra volt.

Neo mint brit football huligán

Akkortájt kezdtem ismerkedni a műlegyezés alapjaival. Ez a kis tengerparti város rögtön elvarázsolt a nyugalmával. A híres-nevezetes lazacban és pisztrángban gazdag Avon folyó osztotta ketté a várost. Mint egy igazi bamba magyar, tátott szájjal bámultam mindenfelé. Ami rögtön a szemembe ötlött az a templom tornya volt.

A kereszt rövidebbik (vízszintes) szára egy ugró lazacot ábrázolt. Jó helyre kerültem- mosolyodtam el magamban. Az első este a Richmond Arms nevű kocsmába vittek a lábaim. Hangulata és stílusa nem fogott meg különösképpen, ezért átmentem a nevében is tetszetősebb Macskák és Orsók fogadóba. Belépésem után a pipa édeskés fanyar szaga szállt az orromba. A tűz vidáman lobogott a kandallóban. Igazi otthonos kis pub volt. A padok és asztalok ódon illata, a sarokban álló petróleumlámpa bűze olyan elegyet képeztek, amit el tudtam volna viselni sok-sok évig. Tweedzakóba öltözött urak kellő kimértséggel, de nem kötekedően mustrálgattak.

Mr.March Brown

A könyökükön lévő bőrfoltot a mai napig megmosolygom, ám mégis volt valami megkapó ezekben a tradicionális emberekben. A sarokban lévő íróasztal szélén egy Sunrise de Lux légykötő satu nézett farkasszemet velem. Nocsak-nocsak, mily szerencse ért, hogy ide tértem be. Ekkor vettem észre a falakon lévő képeket, festményeket.

Lazacok, pisztrángok, horgászok, vizek, hegyek mosolyogtak rám a képekről. A kandalló felett régi kopott felszerelések, nádbotok, orsók és oldaltáskák lógtak. Az asztalokon szép katonás rendbe téve horgászújságok sorakoztak. Név szerint a legendás Trout and Salmon magazin, melyet én akkor még hírből sem ismertem. Kértem egy pofa sört a csapostól, aki igazi brit pulykatojásképű tagbaszakadt szakállas medve volt, majd udvariasan megkérdeztem: nem gond, ha belelapozok ezekbe a magazinokba? „Csak nyugodtan.”- jött dörmögve a válasz. Jómagam, mint egyszerű MAHOR olvasó elkerekedett szemmel bámultan a színes lapokat. Miközben kortyolgattam a keserű nedűt, nyílt az ajtó, s belépett egy őszes figura. Mintha a kezembe lévő lapokról elevenedett volna meg. Waxos kabátján még ott csillogott a délutáni eső nyoma. Ezt a ruhadarabot hanyagul a mellettem álló székre dobta. Kissé döglött macska szaga volt. Olyan 3 napos fajta, de még elviselhető. Szépen vasalt ingben, mellényben és zakóban masírozott végig a 100 éves íróasztal felé. Fején az elmaradhatatlan kockás sapka díszelgett. Oldalán egy viseletes Chapman táska, melyből kibányászott pár darab alumínium dobozt.

Mr. Gampel

Így utólag visszagondolva valószínű Richard Wheatley dobozok voltak. A tartalmát kiborította az asztalra. Lazac- és pisztrángos legyek hevertek kis kupacokban. Volt ott minden. Nimfák, száraz és nedves legyek, streamerek. Mint a sáskák a termést, úgy vették körül az öreget a kocsmában eddig csak nyugodtan beszélgető emberek.

Úgy viselkedtek ezek a felnőttek, mint a kisgyerekek a cukorka boltban, izgatottan álltak egyik lábukról a másikra. Fél óra alatt lezajlott a nagyjelenet. Mindenki megkapta, amit akart és örömittasan távozott. Az öreg ott maradt és még benyomott egy jó fajta Wild Turkey párlatot. Rám nézett és megkérdezte reszelős hangján, „verárjúkámfrom?” Amikor válaszoltam, azt hitte, éhes vagyok. Elmagyaráztam neki tévedése okát, közöltem még egyszer, hogy mely országból is származom. Jót mosolygott, felkapta a kabátját, majd kezembe nyomott pár legyet, elköszönt és már lépett is ki a nedves félhomályba. Időztem még egy kicsit és elindultam haza a szállásadóm lakhelye felé.

Mr.Zigi

Amikor hazaértem, rögtön megszületett a nagy terv. Én is ilyen horgászcikk készítő mester leszek. Szerszámok és műhely hiányában bementem az első ezeraprócikk boltba és vettem száz ruhacsipeszt mindenféle színben. Majd a Kispipacsban este eladom a sporiknak- gondoltam. Ilyen színeket még nem is láttak! Viccet félretéve az első lökést ez az angliai kirándulás adta meg. Így kezdődött a légykötő karrierem. Bár G. Pistával és K. Leventével ellentétben én nem vagyok annyira „angolmán, azért meleg szívvel gondolok vissza ezekre a szép esős szigetországi napokra még most is.